ÜDVÖZÖL DEBRECEN A CÍVIS VÁROS

"Ha egy nap úgy érzed,sírnod kell...Hívj engem.
Nem ígérem,hogy meg foglak nevettetni...De sírhatok Veled.
Ha egy nap el akarsz futni...Ne félj engem hívni.
Nem ígérem,hogy megkérlek,állj meg...De futhatok Veled.
Ha egy nap senkit sem akarsz hallani...Hívj engem.
Ígérem,Veled leszek.És ígérem,nagyon csendben.
De ha egy nap hívsz...És nincs válasz...
Gyere gyorsan,látogass meg...Lehet,nekem van Rád szükségem."



"Néha szavak nélkül kell megbocsájtani.
Érteni a szavakban ki nem fejezett bánat
És a jóvátételre igyekvő szándék apró jeleit,
S jelekkel felelni a jelekre.
Felejteni ott,ahol a felejtésre van szükség,
Megróni máskor azt,akinek szüksége van a megrovásra.
Az igazi megbocsájtás,mint a szeretet általában
Intelligens és leleményes.
És alázatos is,legfőképpen talán alázatos."



"Egy jó barát belülről lát,
Ha a külsődet szemléli is.
Egy jó barát mindent megbocsájt,
Nem mutat tükröt a bűnöknek.
Egy jó barát felsegít,
Minduntalan lelkesít.
Egy jó barát sírni kölcsönzi vállát,
Elhúzni nem tudja.
Egy jó barát céljaid elérésében segít,
Gátolni nem tudna.
Egy jó barát a legmélyebb éned után kutat,
Nem felejti egyetlen elhangzott szavad.
Egy jó barát segítő kezet ad,
Téged támogat,nem másokat.
Őrült kis világunkban ugye milyen jó,
Ha egy barát velünk van?"

Márai Sándor: A barátságról

Nincs emberi kapcsolat, mely megrendítõbb, mélyebb lenne, mint a barátság. A szerelmesek, igen, még a szülõk és gyermekek kapcsolatában is mennyi az önzés és a hiúság! Csak a barát nem önzõ; máskülönben nem barát. Csak a barát nem hiú, mert minden jót és szépet barátjának akar, nem önmagának. A szerelmes mindig akar valamit; a barát nem akar önmagának semmit. A gyermek mindig kapni akar szüleitõl,
túl akarja szárnyalni atyját; a barát nem akar kapni, sem túlszárnyalni. Nincs titkosabb és nemesebb ajándék az életben, mint a szûkszavú, megértõ, türelmes és áldozatkész barátság. S nincs ritkább.

Montaigne, mikor eltûnõdött az érzés fölött, mely La Boétie-hez fûzte, ezt mondotta: „Barátok voltunk... Mert õ volt õ, s mert én voltam én.” Ez felette pontos. S Seneca ezt írja egyhelyt Luciliusnak: „Aki barát, szeret, de aki szeret, nem mindig barát.” Ez a megállapítás több is, mint pontosság: ez már az igazság. Minden szeretet gyanús, mert önzés és fukarság lappang hamujában. Csak a barát vonzalma önzetlen, nincs benne érdek, sem az érzékek játéka. A barátság szolgálat, erõs és komoly szolgálat, a legnagyobb emberi próba és szerep.

Egy lépéssel mögötted

Életed minden napja egy végtelen menet.
Lábad ismeretlen célért, jelöletlen ösvényt követ.
Utad egy része göröngyös és meredek lehet.
Máskor meg végtelen sok veremmel szegett.

Merre jársz utadon? Van, hogy ezt sem tudod,
Csak sûrû ködöt látsz, amely körbefogott.
Nem sejtheted, hogy ott elöl mi vár rád,
Vagy, hogy a sors, mikor oszlatja el a párát.

Ez a zavar engem is elragad idõnként.
Nem tudom, merre tartsak, hogyan döntsek önként.
De mindegy mekkora a köd, mely körbefolyt,
Ha megfordulok és látom arcodon a mosolyt.

Megnyugtató tekintetedbõl
Tudom, hogy mindig ott leszel
Egy lépéssel mögöttem,
És ha kell, védelmezel.

Remélem tudod, hogy, ha elvesznél a ködben,
Szeretetlenül, magányosan, letörten,
Ha visszanézel, láthatod,
Hogy egy lépéssel mögötted ott vagyok.

Az indulaton az önzésen túl élt ez a törvény az emberi szivekben, a baratság törvénye. S erõsebb volt, mint a szenvedély, mely a férfiakat és nõket reménytelen indulattal egymás felé hajtja, a barátságot nem érhette csalódás, mert nem akart a másiktól semmit, a barátságot meg lehet ölni, de a barátságot mely a gyermekkorban szövõdött két ember között, talán még a halál sem öli meg: emléke tovább él az emberek öntudatában, mint egy néma hõstett emléke. S csakugyan, az is, hõstett, a szó végzetes és csendes értelmében, tehát szablyák és tõrök csattogtatása nélkül, hõstett, mint minden emberi magatartás, mely önzetlen."
Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek

Aki barátságra szomjazik, annak először jó baráttá kell válnia a barátság fogalmának legmagasabb értelmében. Mert amit az emberek általában barátságnak neveznek, az rendszerint nem egyéb átmeneti cinkosságnál, s csaknem minden esetben egyensúlytalan érdekkapcsolatokat rejt akkor is, he nem pusztán anyagi érdekről van szó.
Barát az, akinek megmutatkozunk, akinek részvevő érdeklődése hozzásegít bennünket ahhoz, hogy legkibeszélhetetlenebb dolgainkat megfogalmazzuk, s általa megszabaduljunk a szavaktól, amelyek nehezek, mint a kövek.
Barát az, akinek segítségével megszabadulunk az önmagunkat marcangoló gondolatoktól.

A barátság fogalma jelenleg egészen átértékelődött, új jelentés is tapadt a tartalmához, színesebb, változatosabb is lett. Új típusú barátságok is megjelentek, mint például a haverság. Vannak olyan barátok, akiket csak egy közös tevékenység, hobbi köt össze. Ilyen értelemben társak, de egyébként a közös érdeklődés keretein kivül sosem találkoznak. Vagy léteznek a kapcsolatépítő portálokon (hi5, iwiw, barátikör) bejelölt "barátok". Ez utóbbiból akár több százat is begyűjthetünk naponta, néhány kattintás árán.
De talán, mamóca, nem kellene leértékelnünk barátainkat lelki szemétládává. Az igazi barátságnak próbája is van. Az "egyensúlytalan érdekkapcsolatok" és az "átmeneti cinkosság" pedig hamar kiesik a sok közösen átélt élmény rostáján.

Merengő szemem, ki látóvá teszed,
ki elindítasz utamon, hogy járjak,
ki kiszínezed számomra a nyárnak
sápadt virágát s két karom kitárod,
hogy minden embert magamhoz öleljek:
tudod-e mit teszel velem?

Honnan tudod: a könnyet és a kínt,
ha látó szemmel nézem odakint,
nem fog-e jobban fájni, mint a vakság?

Az úton, melyet lépésem követ,
ismersz-e minden tüskét és követ,
mely megsebez és gátat vet nekem?

Fáradt bimbóját halovány tavasznak
hidegen néztem; ki tudja, a gazdag,
piros virágú nyártól hogyan búcsúzom?

Két lankadt karom ujjongón kitárom,
de ha ölelek, ki tudja, mi áron?
Nem Júdás lesz-e, akit szívemre zárok?

Merengő szemem, ki látóvá teszed,
ki elindítasz utamon, hogy járjak,
ki kiszínezed számomra a nyárnak
sápadt virágát s két karom kitárod,
hogy minden embert magamhoz öleljek:
tudod-e mit teszel velem?

Honnan tudod: a könnyet és a kínt,
ha látó szemmel nézem odakint,
nem fog-e jobban fájni, mint a vakság?

Az úton, melyet lépésem követ,
ismersz-e minden tüskét és követ,
mely megsebez és gátat vet nekem?

Fáradt bimbóját halovány tavasznak
hidegen néztem; ki tudja, a gazdag,
pirosvirágú nyártól hogyan búcsúzom?

Két lankadt karom ujjongón kitárom,
de ha ölelek, ki tudja, mi áron?
Nem Júdás lesz-e, akit szívemre zárok?